Mindig is kellett lelkesedni valamiért. Előírásra, hősökre és névtelen áldozatokra - természetesen kurzus szerinti verzióban.
Közben a hétköznapok beszélgetései hozzák az egyéni sztorikat, úgy ahogy azok valóban történtek, amiből kiderül, hogy a hősnek tartottak valójában inkább pojácák, akikre meg emlékezni illenék, azok pedig említést sem kapnak.
És persze a családi és privát sztorik, amiben a mesélő igazából azt sem tudta annak idején, hogy hova álljon, a másik lábujjait meg levitte egy szovjet T-34-es...
Szóval kedves tömbtársak - én inkább lottózom!